1975 májusában születtem Budapesten. 2002-ben végeztem a SOTE általános orvosi karán, 2004-ben másoddiplomát szereztem Londonban, 2007-ben lettem a megelőző orvostan szakorvosa.
   Ez a hivatalos verzió...

   Tinédzserként csak sejtéseim voltak arról, hogy valami nem működik az életemben; a huszas éveim elején már biztosan tudtam. Mit csinál, aki elveszettnek érzi önmagát? Kívülről remél segítséget. Először önsegítő könyveket olvastam, amelyek akkortájt nem sok támaszt nyújtottak számomra; ma már felbecsülhetetlenül értékesnek tartom ezeknek a könyveknek a gondolkodásunkra gyakorolt hatását. A könyvek mellett minden utamba kerülő módszertől (agykontroll, Enüd McGiffert önsegítő csoportjai, kineziológia, asztrológia, Hellinger-féle családállítás, színtanácsadás) azt vártam, hogy éppen az aktuális hozza el számomra a megoldást. Mivel a megvilágosodás elmaradt, a kötelező depresszióvölgy után tovább kutattam, keresve a hőn áhított megváltást.

   Egy ponton az ember rájön, hogy vagy felteszi magának a saját kérdéseit és meghallgatja a belső válaszokat, vagy csukott szemmel tovább tekeri a mókuskereket, miközben azt bizonygatja magának: „Én dolgozom magamon!”

   Ma már hálás vagyok, hogy a nyugati orvoslás mellett a lélek működésére is van némi rálátásom. Hiszem, hogy a középpontját kereső emberben a fizikai és a lelki sík nem lehet meg egymás nélkül. Azt gondolom, a mai szélsőséges világban gyakran elfelejtjük a helyén kezelni a dolgokat. Ha valakinek vakbélgyulladása van vagy súlyos balesetet szenved, műtétre van szüksége. Egy gyomorfekélynél azonban felmerül bennem a kérdés, vajon miért emészti magát a beteg, és tudomásul veszem, hogy egy depresszióban szenvedő embernek a gyógyszer csak mankó, előbb-utóbb újra meg kell tanulnia járni...